Gellért és Johanna kalandjai

Ázsia vár :)

Vietnám tele van különböző hangulatú érdekes és izgalmas helyekkel. Ezek közül Phu Quoc sziget nekünk  a nyugalmat és a pihenést jelenti most egy darabig. 

Éjszakai halászat. (Gellért legnagyobb bánatára sajnos csak tintahalat fogtunk, de ő olyat nem eszik, ami ilyen aranyos....- egyet titokban vissza is dobott a tengerbe :)

A naplemente egy program, ugye Kis Herceg? 

Egy kis magyarországi kiruccanás és a visszautazás után úgy gondoltuk, hogy most nem várunk két hetet a kizökkentő -időeltolódás beállító- utazással, és találomra kiválasztottunk egy helyet. 

A hegyekben még nem jártunk - úgyhogy irány a középső hegyvidék, ahol Boun Ma Thoutról azt olvastuk, hogy a "kávé hazája". Álmosság és eső ellen igyál kávét, de jót! - tartja a régi mondás, ez nekünk most épp kapóra jött. 

A repülőt túl drágának találtuk, buszra már nem volt jegy így sofőrt béreltünk és autóval indultunk útnak. 

 Nem volt ideális az helyzet, mert pénteken és szombaton végig esett az eső. Így az egyébként is használhatatlan utakon alig lehetett haladni, de ügyes volt a sofőrünk nem tört se tengely, se kerék, és teljes valóságában ismerkedhettünk a vidéki vietnámmal nem kevés órán keresztül. 

Gellért fényképezett az úton  és a környéken :) Íme:

kilátás a házunk tetejéről

Augusztus 27. Kezdődik az iskola!

variációk egy témára :-)

Lehet választani; két fodrászat is van a közelünkben. :-) 

A sivatag kellős közepén, amikor a homokviharral küzdve kerestük az átmeneti menedéket, üldözőbe vett bennünket két fiatal egyetemista. Nem, nem akarták elvenni az utolsó csepp vizünket, hanem Gellértet szerették volna minden áron lefényképezni. :-) Udvariasan, de nagyon rámenősen nyomultak utánunk, aztán szégyenlősen megkérdezték csinálhatnának-e egy képet Gellértről. 

Sajnos, mi nem fényképeztük le őket, de ideteszek egy másik képet, ami szintén ott készült hasonlóan szerzett ismerősökkel. 

Ilyen élményünk egyébként minden nap van, mert amerre járunk, mindenhol megbámulnak bennünket. A gyerekeket megsimogatják, megszólítják megpróbálják az arcukat megcsípkedni, megütögetni. Csodálom, hogy nem háborodtak még fel igazán a gyerekeink, mert őszintén szólva nem igazán tetszik nekik ez a népszerűség. 

 A hétvégén Mui Ne-be utaztunk. Ez volt az első igazi blogra való élményünk. Utazás vonattal, tengerpart, fürdés, rákok :-) Nagyon klassz volt!

 Az utazásnak terápiás jellege is volt, mert vietnámi tartózkodásunk két hete alatt Johannának még nem sikerült átállnia az itteni időszámításra, és a folyamatos éjszakázás kezdett már nagyon fárasztó lenni. Az elképzelés hogy teljesen kizökkentjük, elég jól bevált :-)

Vonattal indultunk a közel 4 órás útra péntek délután munka után. Türelempróbáló volt az utazás, mert elég szűk helyek voltak a vonaton. Mikor megérkeztünk kiderült, hogy épp esküvő lesz abban a szállodában, amit kinézünk magunknak, és szerencsére egy vendég visszamondta a foglalást, így annak ellenére sikerült szobát szeretnünk, ohgy interneten nem tudtunk foglalni. Megérte a kockáztatást, mert szuper volt a hely. Teszek ide 1-2 képet róla. 

Az evés a gyenge pont. Igaziból otthon is nagyon nehéz a kedvükre valót találni. Különösen Gellért nagyon válogatós. Itt meg, csak azért se kóstolt meg semmit, ami kicsit is más mint, amit szeret. Johannának nem kellett sok idő, ő egyszerűbb eset. Ha éhes simán megeszi a vietnámi levest, halat, csirkét, rákot, zöldségeket, gyümölcsöket, akármilyen fűszeres is. (Jó mondjuk nagyon csípőset azért nem szoktunk nekik adni! :-)

Ha nem lett volna palacsinta és nokedli, akkor pár napig nem ettek volna semmit. (Ági Néni, köszi az úti szaggatót! :-)

... és volt még egy mentőöv, az a bizonyos kókuszos süti, amit Bori Mama készített, hogy könnyebb legyen megbarátkozni az újdonságokkal. Minden új íz, új étel után járt egy kis hazai süti. Ez a trükk azért sokszor bevált, de elég lassan ment a barátkozás....   

Szóval nagy szó volt, amikor egy nap Gergő és Gellért tavaszi tekercset ettek egy étteremben, és Gellért megjegyezte: Miért nem mondtátok, hogy ilyen is van? Ez finom!"

Mindenki azt kérdezi először, hogy mit szólnak a gyerekek az új helyzethez. Tényleg az első másfél hetünk szinte csak arról szólt, hogy megpróbáltunk alkalmazkodni az új környezethez, szagokhoz, zajokhoz, emberekhez.  Eltartott egy darabig, amíg Johanna "órája" beállítódott. (azt már mindenki nagyon várta, hogy végre akkor aludjon, amikor mindenki más is szeretne:-)

Szerencsére a lakásunk nagyon hasonlít a budapesti lakásunkhoz, elhoztam egy pár képet, meg játékot, amitől még jobban emlékeztet a hely a megszokott otthonunkhoz. Így a gyerekek gyorsan megszerették az új szobájukat. Gellért szépen berendezkedett a szekrényébe és általában ki se akarnak mozdulni itthonról. Ez volt egy újabb feladat, rávenni őket, hogy ismerkedjünk a környékkel is. 

Van a közelünkben egy nagyon szép park játszótérrel, na ezt céloztuk meg! Valóban nem volt egyszerű eljutni oda, mert speciális szabályok vannak a gyalogláshoz is :-) Az úttesten való átkelésről nem is beszélve. Gellért elmondta párszor: "hurrá, nem lettem palacsinta!"

Egy darabig a játszótéren se mertek elmozdulni mellőlem, aztán lassan megszoktuk, hogy mire kell odafigyelni.(például, hogy a járdán is simán jön motoros teljes sebességgel) Azt hiszem azt, hogy mindenhol megbámulnak bennünket és megpróbálnak megérinteni, azt nem lehet megszokni.